Furcsa gondolatok támadtak meg. Nem hagynak szabadulni a múltamtól. -Egy kis sittes előélet, ugyebár... Bobby-t lecsukták. Volt nála egy kis anyag. Megmelegedett a cellatársak nagy-nagy örömére.
Egy halott, egy buzi, és sok széttört álom. Béla ezeket a képeket látta elszaladni szeme előtt. Nem akarok utalni a másik blogomra. Hiszen az egy kis titkom nekem. Mint egy rejtett kert a betonfalak mögött. Hullámzó panelek vesznek körbe egy olyan gyönyörű édent, melyet emberi szem talán nem is láthat. Ezernyi apró kacaj és könnycsepp fájdalmasan nevető születése volt ez... Benne volt minden. A Zöldfa, A Nikotin, a Csöngess, minden. Talán még egy kicsi maradt nekünk Debrecenből is. Nekünk, akik elbizonytalanodva nézünk a múltba, miközben a jövőt kellene fürkésznünk. Mégis hátralépünk.
Két lépés előre, egy hátra. Egy lépés előre, három hátra. Amikor számolod a veled szembejövő Porschékat a belga autópályán. Mit jelent ez?
Apró szinaptikus kapcsolatokat, apró pici képeket?
Az elmebajt kevés módszerrel lehet gyógyítani. Alig több mód van rá, mint egy bundáskenyér ízléses elkészítésére.
De mi csak simogassuk saját kis álmunkat, zárjuk be egy üveggömbbe, amit sohasem veszünk ki a szekrényből. Nem tesszük ki a fényre, hisz' még magunk is félünk a szépségétől. Nem hagyjuk beteljesedni mindazt a szépet, amit megálmodtunk.
Mégis, néha egyetlen hang, egyetlen kép, vagy illat megindítja az embert. Elsírja magát, esetleg épp nevet egyet. Vagy elvonul az egyik félreeső sarokba. Mind egy és ugyanaz: Ha a szépség megérinti a lelkünket, fel kell dolgoznunk. Hogy mi is tudjunk szépet adni másoknak.
Egyszer, talán.
Üdv.: Mucaccos
