Igen... Lassan elérek arra a pontra, hogy másokat hibáztatok azért, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan én azt szeretném. Pedig az én hibám az egész. Nem vagyok eléggé céltudatos. Mégsem. Azt hittem, menni fog. Most mégis úgy érzem, el fogok vérezni.
Szomorú vallomás ez most tőlem, de igaznak érzem. Nem fogom tudni megcsinálni. Legalábbis ha így folytatom, biztosan nem.
Kezdek megreccsenni. Magányra vágyom. Nem akarok embereket látni. Sőt, tovább megyek... Nem akarom magamat látni. Csak az intuíció kell, hogy vezéreljen. Az meg nincs.
Elveszett rég. Mint egy kora reggeli fingás, melyről csak a szomszédok tudnak neked mesélni. Köddé válik a decemberi fagyos szellőben. Görcsös nyűglődésemtől kiugranak szemgolyóim. A gennyes takony utat tör magának húsomon keresztül, és százhetvennégy centiméter zuhanás után szétloccsan a betonon, hogy hajnalban a hangyák hagymával finom rántottát süthessenek belőle az ángyuknak. Ők is undorító halált fognak halni. Szarrá tapossa őket a reggeli embertömeg. Nem kerüli ki őket senki, mert mindenkinek szarnia kell. Indulás előtt bedobnak egy kávét, útközben meg elfüstölnek pár bagót. Az élet egyik alap princípiumát azonban figyelmen kívül hagyják, mely szerint:
KÁVÉ+CIGI=KÁBEL
Ez egy olyan dolog, mint hogy nem illik szódásüveget bidének használni. Mégis meg lehet csinálni.
Üdv.: Mucaccos
