Ültem az ikerlányoknál a bőr ülőgarnitúrán. Nem igazán voltam még hozzászokva a tudatmódosításhoz, ehhez méltóan eléggé meglepődtem, amikor egy vízipipára megtévesztésig hasonlító lámpásból dzsin helyett füst távozott, mikor arra kényszerítettem egy öngyújtóval.
Voltak furcsa élményeim. Egyik fordulópontja az életemnek az volt, amikor az óvodában leástam a homokozó aljáig. Úgy képzeltem, hogy a Föld magja fog rámköszönni, ha elég mélyre ások. Nem. Beton volt az alja, basszameg.
Beraktak a lányok valami zenét. Az volt a címe, hogy Teatro Jam. A hanghullámok lesodortak a kanapéról. Megfeledkeztek a piciny kis hanghullámok a világban betöltött szerepükről, úgymond személyiségzavarban szenvedtek. Meg voltak róla győződve, hogy egy hatalmas szökőrár tevékeny résztvevői, és hogy engem letaszítanak a helyemről. Sikerült is nekik.
Annyira vártam a dzsint, hogy nem tudtam figyelni semmi másra.
Van egy ház, egy nagy tó mellett. Nyaranta elmegyünk oda egy hétre, hogy rabszolgamunkába temetkezve kipihenhessük az év fáradalmait. Esténként pedig ülünk a tábortűz mellett, és beszélgetünk. Az ember ilyenkor nem számít semmi szokatlanra. Például arra, hogy a társaság egyik tagja hirtelen átváltozik repülőgéppé, és a szárnyai végén jelzőfényeket produkálva elkezd körözni a mi kis tüzünk körül. Eléggé szokatlannak számít.
Sikerült visszamásznom a kanapéra. A lányok eléggé furcsán néztek rám. Nevettek is. Régóta ismertek már, tudták, hogy én ilyen vagyok.
Elkezdtem félni a haláltól. Rámtört egy vízió. Elmeséltem az ikreknek. Tanácsoltam, hogy kapcsoljanak ki minden áramfogyasztót a házban, és mikor ez megvan, kapcsolják be a légkondícionálót. Kérdezték miért.
Azt a választ kapták, hogy akkor meg fog állni a falióra.
- Az nekünk miért jó, ha megáll az óra?
-Mert különben meghalunk...
Másra nem emlékszem.
Üdv. Mucaccos
